Ez a mondat is passzol hozzád, kevesen tudják, legalábbis nem elegen, hogy az abszurd humor mestere vagy. Tegnap, amikor ezzel az okostelefonnal, ami sajnos nem tekerős, felhívtalak, hogy a mai találkozást megerősítsem, éppen vonaton ültél, Debrecenből zötyögtél Göd felé, ahol az utóbbi időben laksz. Árpád úton van, ahogy mindig is, nyugtáztam. Vonatozik a „hátizsákos rendező”. Így szoktad magadat hívni.
    –   Mint a régi idők tanúját hívtak Asbóth Anikónak, a Vojtina Bábszínház vezetőjének ünnepélyes köszöntésére, tulajdonképpen búcsúztatására. Jó, ha az ilyen protokoll-eseményen van valaki, aki tud mesélni a hatvanas-hetvenes évekről. Azokban az években kezdtek a bábosok Debrecenben, én meg akkoriban ismerkedtem a színházzal előbb Miskolcon, aztán a Szegedi Egyetemi Színpadon. Rengeteg ilyen műhely volt abban az időben, nem voltak feltétlenül kapcsolatban, de valamiképpen egy tőről fakadtak.

A Deszka Fesztiválra meg Kisvárdára is rendszeresen meghívnak zsűrizni.
    –   Inkább hivatásos hozzászólónak. Mert tudják, hogy egy „időzített bomba” vagyok, és így az esetleg lagymatagba forduló szakmai beszélgetéseken mindig történik valami. Mert naiv módon nem ismerem a „közlekedési szabályokat” vagy ha ismerem se törődök velük, csak mondom a magamét.

Időzített bombának mondod magadat, miközben mindenki úgy gondolja, hogy ez az Árkosi egy rendes ember, nem provokatív, nem bántja a másikat… Már be is dobtál egy kulcsszót: a naivitást.
    –   Igen, szokták mondani, „Árpád, te naiv vagy”. Valójában másról van szó. Gyerekkoromban szerzetes szerettem volna lenni. Úgy gondoltam, ez a legmagasabb rendű hivatás. Magányosan elvonulni, elmélkedni, egy eszményt követni, olykor megjelenni a közösségben, és csak akkor szólni, amikor kell. Névtelenül szolgálni a világot. Ezt gondoltam. Ezt kerestem és találtam meg aztán a Szegedi Egyetemi Színpadban, illetve amikor Grotowskival és a tanításaival találkoztam. Mindig értetlenül néztem azokat, akik úgymond valakivé akartak válni, miközben én éppen azon az úton indultam el, amelyik a senkivé válás felé vezet. Mindenki ugyanazt a kérdést teszi fel: ki az a valaki, aki én vagyok? De engem a maszkok, pózok, hamisságok, hazugságok eldobása, maga a lemeztelenedés éppen a senkivé válás folyamatában segített meg.

Még el sem kezdtünk beszélgetni, de már dobálod a további kulcsszavakat: Szeged, Grotowski, úton levés… Én még visszamennék ahhoz a szerzetességről ábrándozó mátészalkai gyerekhez.
    –   Beszélhetünk most a szegény sorsú szabolcsi gyerekről, de nem ez a lényeg. Inkább az az érdekes, hogy az adott, klottgatyás gyerekközegben…

1948-ban születtél, szóval az ötvenes évek végén vagyunk…
    –   … a bandázásokban én voltam mindig az, akit megszívattak. Fantáziáltam, álmodoztam, a többiek pedig kihasználták ezt. Erről meséltem nemrég a zentai fiataloknak. A múlt héten ugyanis Zentára utaztam, hogy folytassam az ősz elején elkezdett Grotowski-műhelyt…

Várjunk még ezzel. Szóval mi van azzal a klottgatyás gyerekkel?
    –   Beugrik egy kép: a dörzsölt haverok felállítanak egy padra, azt körberakják vízzel teli lavórokkal, a két karomat kikötözik egy-egy seprűvel, és azt mondják, megtanítanak repülni. És én ezt elhiszem. Elhiszem, hogy repülni fogok.

Hol vagyunk ekkor?
    –   Mátészalkán, a központban, egy lepukkadt földszintes bérház udvarán. Kopott utcafront és befelé, U-alakban 10 lakás. Ott éltünk heten egy szobában, két felnőtt, öt gyerek.

Erről annyit tudtam eddig, hogy édesanyád hamar meghalt, édesapád pedig alkoholista volt.
    –   Alkoholista, a hivatásából fakadóan.

Mi ez a hivatás?
    –   Konflis kocsis. Tudod, ez az egylovas batár, télen pedig trojkaszerű szánkó. Tulajdonképpen az akkori, mátészalkai taxi. Apám, aki nincstelen cselédből lett kocsis, ezt találta ki, a ló az övé volt, a kocsit talán kölcsönözte.

Ló a városközpontban?
    –   Olyan volt ez a ház, mint amiket még ma is látsz a Józsefvárosban. Csak éppen földszintes. Az udvar végében állatokat tartottak a lakók. Tyúkot, disznót, lovat. Ott volt a két budi is, arra járt a 10 család. Télen volt ez különösen nyomorúságos, amikor a hidegben félórát is várnod kellett a sorodra. Kisiparos volt az apám, úgynevezett maszek, akinek többe került a ló és a kocsi, mint amennyit keresni tudott. Emlékszem, ahogy mi, Árkosi-gyerekek szidoloztuk a lószerszámokat, ápoltuk, kikeféltük a ló szőrét… Jött a vonat, apám várakozott az állomáson, nem volt helyijárat vagy taxi, az emberek gyalogoltak. Aki megengedhette magának, az beült a konflisba, és vitette magát hazafelé Szalkára vagy egy közeli faluba. Útközben mindig akadt egy kocsma, ahol inni kellett a hazaérkezésre. És általában meghívták a kocsist is egy-egy felesre, az meg nem kérette magát.

Gyerekként élvezni is lehetne ezt a helyzetet: felülni a konflisra, apád mellé a bakra, hajtani a lovat, felülről lenézni az emberekre…
    –   Én ezt nem így éltem meg. Főleg később nem, amikor egyetemistaként néha hazautaztam. Műszaki egyetemre mentem, Miskolcra, többek között azért is, hogy a családnak nevet szerezzek. Vagy inkább kiköszörüljem, kifényesítsem az Árkosi nevet. Mert az ott Szalkán nekem annyit jelentett, hogy „a részeges Árkosi fia”. Igen, ülök a bakon, most érkeztem meg vonattal Miskolcról, és apám büszkélkedik, ahogy megállunk az első presszónál, „rumos kávét az egyetemista fiamnak!”. Aztán visszaülünk a bakra, apám kurjongat és csördít az ostorral, amíg haza nem érünk. Én meg csak a szégyent érzem.

Van egy Árkos nevezetű település Székelyföldön, gondolom, jártál ott.
    –   Amikor Sepsiszentgyörgyön rendeztem, elmentem Árkosra, a temetőbe. Gondoltam, találok valami kapaszkodót az őseimről. Nem találtam. Pedig apám a keleti határsávból, Csenger felől származik, anyámnak pedig, úgy tudom, Nagykárolyhoz volt köze.

Te magad is általában a keleti végeken rendeztél: Szatmárnémeti, Kolozsvár, Marosvásárhely, Gyergyó… Folyamatosan talán Debrecenben dolgoztál legtöbbet. Mátészalkáról erre láttál rá jobban?
    –   Dehogyis. Rendeztem én Zalaegerszegen, Veszprémben is, nem beszélve a Felvidékről, a Vajdaságról. Mátészalkának a padon ácsorgó, seprűnyelekre feszített gyerekhez van köze. Toporgok a padon, lehúzzák a klottgatyámat, állok ott anyaszült meztelen, leugrani nem tudok a víz miatt, körülöttem röhög a banda, fiúk is, lányok is, én meg elhiszem, hogy repülni fogok. Sok ilyen volt. Harcolnak az utcai csapatok, titkos éjszakai őrjáraton egy baromi magas tetőre kitűzött zászlót kell lehozni, de állítólag áram van vezetve a drótba, ami a zászlót tartja. Természetesen én leszek az a balek, aki felmászik, mit neki egy áramütés.

Mátészalkai Nemecsek.
    –   Aki nem lesz hős. A drótba nincsen áram vezetve, lóbálom a zászlót, a többiek röhögnek a képzelgő gyerekemberen. Nem értem őket, mert nincsenek bennem kiépítve azok a védekező reflexek, leviselkedési minták, álarcok, amik segítenek az életben maradáshoz.

Talán mindenki naivnak születik, de…
    –   Tudom, mit akarsz mondani: hogy én az is maradtam. Lehetséges. Apám folyton úton volt, ostorral nevelt, anyám öt gyerekkel körülvéve a háztartást próbálta valahogy rendben tartani, én meg nőttem, mint a fű az árokparton. Ennek biztosan vannak hátrányai. De nekem nem kellett mondani az Egyetemi Színpadon, hogy szabadulj meg a kliséidtől, dobd el az álarcaidat… Nem volt mitől megszabadulnom, nem volt mit eldobnom. Autentikus ártatlansággal tudtam minden helyzetbe belemenni. Paál Istit, Grotowskit a zsigereim értették. Én ma is nulláról tudok rácsodálkozni szinte mindenre.

És felmégy a zászlóért és nem fogsz lezuhanni, mert repülni fogsz.
    –   Ironikusan fogalmazol és igazad van, de ha leszakítunk minden egyéb körülményt, akkor mégiscsak így érdemes színházat csinálni.

Az „egyéb körülmények” maga az élet.
    –   Igen, tudom. Most elvekről beszélgetünk. Mellesleg igenis vannak önvédelmi reflexeim, erre épül a sokak által emlegetett humorom is. Tegnap a bábszínházi ünnepségen sokat emlegették a csecsemőszínházat. A gödi bródvéjen én ezen már rég túlléptem…

Nekem sokszor mesélsz telefonon a fantáziádban létező „gödi bródvéjről”, eszement ötleteidet meg (nem) valósító otthoni magánszínházadról…
    –   Szóval túlléptem, én már a magzatszínházon dolgozom. Bedob valaki egy furcsa ötletet, én azt „túlcsavarom” és komolyan veszem.

Az abszurd lényege.
    –   Mert a naivitás és az abszurd kéz a kézben járnak. Ösztönösen ezt ismertem fel, amikor egyetemistaként Miskolcon, majd végzett mérnökként a Szegedi Egyetemi Színpadban dolgoztam. A Chaplinre hajazó naiv kisember kálváriája érdekelt, és bármily furcsa, ugyanerre a mezítelen, ártatlan létezésre épít Grotowski színháza is.

Így jutunk vissza Zentára, ahol a hátizsákos rendező múlt héten Grotowski-workshopot tartott, immár másodszor.
    –   Szimpatizálok a Mezei Kinga és Dévai Zoli által vezetett fiatal, energikus csapattal, ők pedig meghívtak. Hívták az utolsó túlélőt, aki még találkozott Grotowskival, sőt később részt vett egy általa kidolgozott parateátrális tréningen. Sokan hivatkoznak rá, tanítják is, de mindez elméleti tudás, amit természetesen nem becsülök le, de ez elsősorban a hívei által lejegyzett információ, mert ő maga alig írt le valamit. Idegenkedett minden képi és hangi rögzítéstől, és a neve alatt megjelent dokumentumok nagy része is tanítványaitól származik.

Féltél, amikor Zentára mentél, hogy tudsz-e bármi autentikusat nyújtani azon túl, hogy egy öreg bácsi mások számára érdektelen anekdotákat mesél a múltról.
    –   Féltem. Próbáltam újraolvasni bizonyos dokumentumokat, amiknek nagy részét persze már ismertem, újragondolni, ki is az a „szent színész”, akiről ő mindig beszél. De az olvasás eleve veszett fejsze, hiszen rohamosan romlik a szemem, csak nagyítóval látom a betűket. Azt is be kellett látnom, hogy az a legtöbb, amit adhatok, ami átfolyt rajtam a wroclawi műhelyben és az Egyetemi Színpad munkáiban. Hasznos, ha felkészülök elméletileg, de a döntő a tréning élménye lehet. Színészekkel találkoztam, akiknek a tett, a cselekvés, a közös tevékenység, a létezés a fontos, nem pedig a ködös misztifikálás. Ahhoz, hogy őket felszabadítsam, magamat is fel kellett szabadítanom, tehát igenis azt a naivnak mondott, másoknak kiszolgáltatott, őszinte létezést kellett előhívnom magamból, ami annak a klottgatyás mátészalkai gyereknek valaha természetes volt.

Sikeresnek ítéled ezt a zentai műhelyt?
    –   A sikeres helyett azt mondom, kölcsönösen inspiráltuk egymást, ők engem, én őket. Elmerültünk egy közös munkában, végülis ez történik egy jófajta színházi próbafolyamatban is, ahol egy idő után már eszedbe sem jut, melyik ötlet kié volt. Hiszen nem kisajátítani akarsz valamit, hanem önmagadat hozzátenni a közös cselekvéshez.

Ilyen lehetett a legendás Petőfi-rock is, aminek újra meg újra ismétlődő körtáncába bekapcsolódott annak idején Grotowski is. De ha jól tudom, később, te egyedül újra kimentél a társulatához.
    –   A Petőfi-rock a hetvenes évek közepe, én pedig a nyolcvanas évek elején mentem ki hozzájuk, egyébként nem egyedül, hanem Antal Csabával, látványtervező barátommal. De Grotowski akkor már a saját útját járta, talán Lengyelországot is elhagyta. A színészei, az ő jóváhagyásával rendszeresen nyitott tréningeket tartottak. Csabával egy hétre kiszakadtunk a világból, és az úgynevezett parateátrális tréning résztvevői lehettünk.

Az különösen érdekes ebben, hogy ekkor te már egy kőszínház, a Szolnoki Szigligeti alkalmazott rendezője vagy.
    –   Hát igen. Családom van, egy intézmény fizetésért dolgozó alkalmazottja vagyok, amihez képest én oda vágytam, ahol önmagamat feladva-elveszítve részt vehetek egy közösségi szertartásban.

Azaz a gyerek eltemetett vágya, hogy szerzetessé váljék, még mindig ott pislákolt a világi hétköznapokban caplató emberben. És ez az ellentmondás mintha végigkísérné egész életedet.
    –   Ez bizony lehetséges. Akárhogyan is, a Szegedi Egyetemi Színpad megadta nekem azt a fajta önmagamról lemondó közösségi létezést, amit a szerzetessé válás is adhat.

Ez visszavezet a színház születéséhez, amikor többezer évvel ezelőtt az úgynevezett néző és játszó közösen megélnek egy csakis e zárt közösség számára érvényes eseménysort.
    –   Ez a nagybetűs Színház. Ha ez nem történik meg, márpedig a színházakban ez általában nem történik meg, akkor csak kultúrturisták számára nyújtott szolgáltatásról beszélgetünk. Ez természetesen felmutathat minőséget, fel is mutat, de nem véletlen, hogy egyes alkotók, érkező tehetséges fiatalok, újra meg újra keresik a módját annak, hogy a szolgáltatók és a szolgáltatást igénybe vevők közti szakadékot megszüntessék.

Ez történt meg veled a Petőfi-rock vagy a Kőműves Kelemen létrehozása-eljátszása során, és ebből léptél ki, amikor a kőszínházi létezést választottad.
    –   Mert nem választhattam mást. Még évekig próbáltam egyben tartani az együttest, és közben mérnökként dolgoztam, hogy eltartsam a családomat. De a szegedi közösség megszűnt, váltanom kellett. Elhagytam Szegedet, feladtam a mérnöki munkát, és a hivatásos színház terepére léptem. Nem véletlen, hogy amikor évekkel később részt vettem a Szkénében A színház halála című performanszban, azt találtam ki, hogy a plafonról lelógattam egy nagy fotót a Petőfi-rockból, én alatta két karomat seprűkkel kikötözve, egyszál klottgatyában ugráltam, mint egy kalitkába zárt madár, és a fogaimmal próbáltam kiharapni darabokat a fotóból, amiket aztán megettem. Kőszínházi rendező voltam, de fel akartam mutatni, hol tartok: az egykori szegedi közösségi élményt már elveszítve én még mindig ugrabugrálok, hogy valamit visszanyerjek az elveszített múltból. Lihegve, egyre fáradtabban, számban a papírdarabkákkal összeroskadtam – ez volt számomra a színház halála. De ez már azután volt, hogy Paál Istit követve Szolnokra szerződtem, és még mindig hittem abban a színházeszményben, aminek, jól látod, köze volt a szerzetesi léthez. Ne felejtsük el, hogy erősített engem ebben találkozásom Kovács Lajossal, aki igazi Grotowski-színész volt, színjátszás és létezés nála egyet jelentett. A hitemet akkor veszítettem el, amikor Isti otthagyta Szolnokot és visszaköltözött Szegedre. Emlékszem, segítettem neki felpakolni a teherautóra, ültünk a platón, Szolnokot elhagyva Isti visszaintett a város felé, hogy „kapjátok be”, én pedig büszkén néztem a barátomat, aki ilyen fasza gyerek. Akkor ébredtem csak fel, amikor azzal kellett szembesülnöm, hogy egyedül maradtam Szolnokon, családdal, munka nélkül. Illetve elmentem hegeszteni a színház műhelyébe. A színház megszűnt-meghalt számomra. Azt gondolom, akkor lettem én felnőtt. Álltam ott a senkiföldjén…

Akkoriban készítettem veled egy interjút, 1985-ben, ez lett a címe: Senkiföldjén. Azóta eltelt negyven év.
    –   Megmaradtam a színház terepén, és lettem „hátizsákos rendező”. Azóta úton vagyok. Sehol nem cövekeltem le hosszú időre, amint „szagot kaptam”, hogy valami nem stimmel, továbbléptem.

Úton vagy, miközben ugyanott állsz: a senkiföldjén.
    –   Volt még egy pillanat, amikor felcsillant az esély, hogy elmozdulhatok onnan: Szegeden a prózai tagozat vezetője lettem. Hívtam Paál Istit, hogy az akkor még nagyon rossz állapotban lévő zsinagógában, amit éppen raktárnak használtak, rendezze meg Birinszkij őrült darabját, a Bolondok táncát. Új színházi teret avattunk volna, miközben Istit visszahozom Szegedre, ahonnan indult, indultunk.

Naivitás, az idő visszaforgatása.
    –   Az volt, naivitás. Szegeden elbátortalanodtak, féltek a kockázattól, Isti pedig közben bedobta a törülközőt.

A kilencvenes években vagyunk, Paál akkor már nagyon rossz fizikai és idegi állapotban van, néhány év múlva öngyilkos lesz.
    –    Akkor szakad el ez az egyoldalúan, általam képzelt apa-fiú kapcsolat, ami hozzá fűzött. És akkor maradok valóban egyedül, mert a családi életem is romokban. Szegedet otthagyom, újra úton vagyok. A Bolondok táncát mellesleg megrendezi Bodolay Géza, de annak már semmi köze ahhoz, amit ezzel az egésszel szerettem volna. Van itt még valami: ebben a hiperérzékeny szakmában, a színházban, kivételes tehetségek az alkoholba menekülnek, mi pedig elveszítjük őket. Ternyáktól Balkayig sorolhatnánk napestig. Istire is érvényes ez. Hogyan kéne rájuk vigyázni, azt persze nem tudom. A lelkiismeretemet ezek a kiszolgáltatott, roncsolt sorsok egész életemben fogva tartották. Hogy én felelős vagyok. De ez erőt és energiát is adott nekem. Nem menekülhetek ebbe a csapdába, az önpusztításba, apámat látom magam előtt, ahogy részegen kurjongat a bakon, de nem is fogadhatok el bármilyen, akármilyen kompromisszumot. Ezért nem köteleződtem el sehová, hanem mentem tovább a magam szabta kényszerpályán.

Kezd a beszélgetés egy kudarctörténetet megrajzolni. Pedig színházról színházra járva rengeteg örömet is kaptál és adtál. Számtalan sikeres, és persze olykor sikertelen előadás lesznek ennek a pályának útjelzői.
    –   Ez nem kudarc-, ez nem szenvedéstörténet. De nem is mantrázom a sikert. Mert azt legtöbben abban mérik, mennyit tapsoltak, mit írt a kritika, hányszor ment az előadás… Márpedig a siker leginkább az elmélyült próbafolyamatban méretik. Ennek semmi köze a fogyasztói kapitalizmus profitot hozó szolgáltatásához. Sokkal inkább az önfeledt szabadsághoz van köze, amire minden előadás létrehozása sanszot ad. Aztán vagy tudunk vele élni vagy sem.

Újra előhozom az Árkosi-féle ironikus, önironikus, abszurd humort, amivel annak idején, még úgynevezett amatőrként, Miskolcon elkezdted a színházcsinálást, és ami később, nem elégszer, jó pár munkád meghatározója volt. Gondolok itt a Bábelnára, a Mulatságra, a Nézőművészeti Főiskolára…
    –   Humor és szakralitás, erről a látszólagos ellentmondásról beszélgetünk jó ideje. Chaplin és Grotowski. Bennem megfér a kettő. Egyszerre vagyok naiv, aki nem lát rá magára, és vagyok kontrollal rendelkező, önmagát iróniával, sőt gúnnyal kezelő ember. Egyszerre vagyok a szenteskedő Árkosi és az azt kifigurázó Árkosi. Aztán hogy ezek együtt jelennek-e meg egy előadásban, vagy valamelyik erősen hangsúlyossá válik, ez darabfüggő, színészfüggő, aktuális állapotom függvénye. Jó példa e kettősségre a Márai-szövegből általam átírt Szegények iskolája, ami Szatmárnémetiben a szilveszteri kabaré szerepét töltötte be, és ilyen volt Nagyváradon a szerepálmaikba belebetegedett színészek pszichodrámája. Legjobb példa a szakralitás és az abszurd találkozására a Brian élete – azt sajnos nem én csináltam. Talán azért maradtam életben, azért dolgozom és vagyok úton a mai napig, mert a humorom segített a túlélésben.

Szerencsére nem egy mizantróppal ülök most itt, mellesleg nem is akarnék vele együtt ülni. Azért mondom ezt, mert saját pillanatnyi kudarcukat nagyon sokan hajlamosak rávetíteni a világra.
    –   Hetvenhét éves vagyok, nagyon sok magánéleti dráma, benne néhány halál, övezte az életemet. Valószínű, hogy a színházi munka terápiát is jelentett számomra, akár tudtam róla, akár nem.

Bármikor visszamehettél volna mérnöknek.
    –   Ez a legelveszettebb pillanatomban sem jutott eszembe. Pedig fiatalon jó szakembernek számítottam, és most esetleg három lakásom, négy kocsim lenne…De az egzisztenciámat soha nem a birtoklásban mértem. Talán ösztönösen éreztem, hogy a színházterápiára nekem egzisztenciálisan van szükségem. Amikor felkelek, már tervezem a napot, sőt a másnapot is. A tervezésbe beúsznak az emberek, akikkel elképzelek egy közös munkát, és az életembe észrevétlen beúszik a világ. Nemrég poénból kiszámoltam, mennyi időt töltöttem próbateremben. Kábé húsz évet éltem egy levegőtlen, sötét, zárt helyen, a világot kizárva, mindezt azért, hogy ezen a helyen egy másik világot bütyköljek össze, patetikusan fogalmazva: teremtsek egy világot.

A próbaterem az otthonod. Hiszen egyébként színházról-színházra, lakásból-lakásba vándoroltál.
    –   A szerzetesi létezés része a világtól elzárt kolostor. A félreértések elkerüléséért mondjuk ki, egy fenét vagyok én szerzetes. De tény, hogy a próbaterem a biztos pont az életemben.

Meg tudod mondani, hány helyen laktál?
    –   Számtalan albérletben, számtalan saját lakásban. Ehhez jönnek a színházaknál töltött idők. Tegnap, amikor Debrecenben aludtam, elegáns szállodai szobát biztosítottak, dupla ágy, tévé, szauna… zavarba is jöttem, jó helyen járok-e, mert nem ehhez vagyok szokva. Nyomorult színészlakásokban, öltözőkben, lepusztult panziókban ébredtem többnyire, volt, hogy egy a folyosót bitorló farkaskutya miatt nem tudott az ember kimenni a közös vécére. Sokszáz ilyen volt. Hogy reggel felébredsz, és hirtelen azt sem tudod, hol vagy. Kéne ebből egy stand up-ot csinálni. Lehet, hogy ez is egy Grotowskis beakadás nálam: a hetvenes évek lengyel színházcsinálói tekintették a színházi munkát expedíciónak. Hogy kivonulsz a világból egy ismeretlen, járatlan terepre. És ott minden lépésért meg kell küzdened. Nekem ez velejár a színházzal.

Kovács Lajos fordult oda hozzám egy jól guruló próbafolyamatban: „Tesó, én nem szenvedek, akkor ez biztos szar lesz.”
    –   Mert el kell jutni a töréspontig. Akár egy sportolónak.

Futottam néhány maratont, ismerem ezt. Eljutsz a holtpontig, és ha azon túllépsz, már tudod, hogy megvan.
    –   Erről van szó: keresed a töréspontot, és azon lendülj túl. Kell az otthontalanság érzése, hogy egyszer-egyszer otthonra lelj. Egy tanulmányban olvastam, hogy az, aki otthonnal rendelkezik, nagyobb gyakorisággal hagyja el az otthonát, mint a hajléktalan a saját vackát. De könnyen lehet, és most, hogy erről beszélgetünk, ez erősödik bennem, hogy nekem természetes az otthontalanság. Mert soha nem épült belém az otthonosság érzése. Tizennégy évesen elköltöztem Mátészalkáról a debreceni kollégiumba, anyám meghalt, Mátészalkára már nem hazajártam, hanem csak látogatóba. Aztán középiskolásként-egyetemistaként éveken át kollégium, utána mérnökként munkásszállás, majd szegedi egyetemi színpadosként albérlet. És jöttek a színházak. Vándorszínház lettem egyszemélyben. Nem a színház utazott, én utaztam hozzá. Megváltást remélve vándoroltam színházról színházra.

Már régóta a nyelvem hegyén van, most kimondom: Borbély Szilárd Nincstelenek című regénye. Mondom az alcímet is: Már elment a Mesijás? Szabolcsban játszódik, szegénységben, a hatvanas-hetvenes években, gyerekek között.
    –   Talált, süllyedt. De amit ő megélt zsidóként, az százszorosan fájdalmasabb, mint amit én valaha megtapasztalhattam.

Akár, Akárki című drámáját rendezhetted. Akkoriban nyilatkoztad azt, hogy benne testvéredre leltél. Jó lett volna, ha ezáltal hosszú távú írótársra is leltél volna. Nekem megadatott, hogy Háy Jánossal találkoztam, és lehetett számos közös munkánk.
    –   Igazad van. Csakhogy másfelől érkeztem: Miskolcon a Silány Kínpad nevű együttesben, majd Szegeden a Jakab nevű formációban magam írtam a komikus, abszurd szövegeket. Ezt tartottam természetesnek. Igaz, később egy-két alkalommal szerencsém volt Tasival, Tasnádi Istvánnal, az ő segítségével született például a Bábelna és a Nézőművészeti Főiskola. Teli vagyok ötletekkel, de ezek a gödi bródvéj feneketlen gödrébe hullanak.

Halálra röhögöm magam, amikor telefonon zúdítod rám az ötleteidet a paraolimpiai játékoktól a nagy bukások fesztiváljáig… Miért nem kezdesz ezekkel valamit? Megírod, elmondod! Végülis színészi képességeid is vannak. Az előbb használtad a szót: stand up.
    –   Nincsen bennem ilyen becsvágy. Például kértek tőlem szövegeket a rádiókabarétól is, a sajtótól is. Nem tudom, miért, de hiányzik belőlem a késztetés. Olyan érzésem van, hogy ha megírnám bármelyik eszement ötletemet, kiadnám magamat. Bizonyítani már nem akarok, inkább megtartom magamnak ezt a „titkos” képességemet. Tegyük fel, megírnám, előadnám, sikerrel. Mindenki nagyot nézne: ez meg kicsoda, kérdeznék. Nehogy már hetvenhét évesen legyek senkiből valaki! Ismeretlen színházi serpa vagyok, aki megmutatja, hol a csúcs, de nem ő tűzi ki a zászlót.

Klottgatyás gyerekként lehoztad a zászlót a tetőről.
    –   Lehoztam, de már nem viszem vissza. Ha visszavinném, másképp nézne rám a lányom vagy a két fiam? Dehogyis. Nekik én már „megvagyok”, neked, Kovács Lajos tesónak úgyszintén. Kinek, mit akarnék már bizonyítani egy Árkosi stand uppal?! Persze, motoz még bennem a színház iránti vágy és lendkerekes autóként zötykölődök a színház terepasztalán.

A senkivé válás útjának végére értél?
    –   Azt hiszem, igen. De ettől még szívesen dolgozom, mert szeretek dolgozni. Legutóbb az Óbudai Társaskörben rendeztem meg a Walesa feleségéről, Danutáról szóló monodrámát. De munka az is, hogy itthon a kertet rendezem. És igyekszem gondoskodni a szeretteimről, próbálok törődni az egészségemmel, ennyi.

Mindketten rendeztük Mrozek Mulatság című drámáját. A vége felé két legény lesi a harmadikat, aki már nyakába rakta a kötelet, és megkérdezik tőle: „Mire vágyol?” Ezt kérdezem tőled.

A kérdés a Danuta W. című darabban is elhangzik, és ő erre patetikusan, de hitelesen azt válaszolja: „Lengyelország boldogságára”. Engem a hetvenes években megcsapott a társadalmi mozgalmak szele, a Petőfi-rock a tűrt-tiltott határán volt, az Emigránsokat akkor rendeztem, amikor Lengyelországban bevezették a szükségállapotot, 1986-ban veled együtt rendeztük a Pecsában a Bankettet, a félig-meddig betiltott március 15-i performanszt, dolgoztam majd’ mindegyik határon túli színházban… Inkább ösztönösen mint tudatosan mindig izgatott, mi van azzal a közösséggel, melynek tagja vagyok és mi lesz benne a gyerekeimmel. Mindenféle nemzetstratégiai maszlag nélkül, az otthon és az otthontalanság mezsgyéjén vándorolva, akarva-akaratlanul egy magyar ember sorsát jártam végig. Szóval ezen az úton van az a nyom, amit hagytam, és arra vágyom, hogy ez valahol kicsírázzon. Mindegy, miben: egy nevetésben, egy megragadhatatlan múltból előszivárgó érzésben… Poénként szoktam mondani, hogy ha mindegyik színház mellett, ahol valaha dolgoztam, ültettem volna egy fát, akkor már hatalmas erdő növekedne a nyomomban. A színház itt-ott már meg is szűnt, de Árkosi elültetett fája még mindig árnyékot adna – ha ültettem volna. De nincsen hiábavaló emberi sors. Amit teszel, annak egy morzsája beépül mások életébe. Láthatatlanul, megragadhatatlanul, de beépül. Mert az közös bennünk. Nem véletlen, és itt visszakanyarodunk Grotowskihoz, hogy ő is azt próbálta visszafejteni, ami közös bennünk. Hogy mi az az ősi egység, ami közös minden emberben. Ezt a titkot mutatja fel a jó színház, amikor játszó és néző sorsa összeér és a katarzisban találkozik.

Kezdetben a kulcsszavakat, most pedig a jól hangzó, kizengő végszavakat dobálod, márpedig én beérem egy hétköznapi befejezéssel. Mit fogsz csinálni holnap, 2025. november 27-én pénteken?

Felkelek, tornázok, reggelizek, elolvasok egy darabot, amit egy színész küldött, ő maga írta. Régi adósságom ez. Aztán telefonon egy sor ügyintézés, részben Bódi Attilával, aki az Ikrek című könyvet írta, talán lesz belőle előadás Gyulán, és persze felhívom a lányomat, a két fiamat, kell-e valamiben segíteni. Mindig van valami. Jön aztán a szokásos biciklizésem, ha esik, ha fúj, felülök a bicajra, ki a Dunához, végig a töltésen, megyek egy nagy kört a faluban. Néznek a lakók a kerítések mögül, na, jön a biciklis ember. Én meg nézelődök, itt ásnak, ott építenek valamit, szemlét tartok. Önkéntes gödi gondnok vagyok. Ja, és ne felejtsük el a kertet. Kimegyek, ott dolgozgatok. Törődnöm kell a diófámmal, mert a lombkoronája nagyon veszélyesen ránőtt a tetőre, azt már visszavágattam. most az ágakat bezsákolom, egy részét tüzelőnek elrakom. Valami ilyesmi lesz holnap.