Írások

Nem ez az első Esterházy-dráma, amiben játszik.
– Korábban volt már kettő. 28 évvel ezelőtt ugyancsak a Házi színpadon, ugyancsak Zsótér Sándorral a Búcsú Szimfónia című darabot játszottuk, annak a főszerepét, Esterházy apját alakítottam. Az írónak az volt az első bemutatója, Zsótérnak pedig az első rendezése a Vígszínházban. Azután 8-10 évvel később Rubenst játszottam a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok című darabban Szikora János rendezésében a Pesti Színházban.
– Szerteágazó helyszínek, szerteágazó jellemek. Hatalmas munka volt. Több, mint 50 éve vagyok itt a Vígszínháznál, de talán ez volt életem legnehezebb szövege, amit meg kellett tanulnom, az utolsó pillanatra lettem kész. Viszont most, hogy tudom a szöveget, fölszikráznak pillanatok, amikor már élvezem is. Esterházy mindig a családjáról ír – általában szimbolikusan. Nemcsak az Urat játszom, hanem egy ávós tisztet s egy kedves hülye angol urat is. Ezt a családot a gazdagság, a grófság ellenére rengeteg inzultus érte, Péter pedig ezt iróniával, toleranciával, beleérzéssel, nem fekete-fehéren, sokszor önkritikával írta meg. Néha kissé bonyolultra sikerült, de az a mi dolgunk, hogy ennek ellenére a közönségnek minél plasztikusabban és érthetőbben adjuk át.
Mikor gondolt arra, hogy színész szeretne lenni?
– A Bem József Gimnáziumban már sokat szavaltam. Volt egy lelkes, kreatív költő-irodalomtanárunk, dr. Hajdók János, aki pezsgő szellemi, irodalmi életet teremtett az iskolában. Az önképzőkörben minden hétvégén volt egy -egy önálló est, bemutattunk darabrészleteket, s nekem itt nagy sikereim voltak. Már ekkor eldöntöttem, hogy én maradnék ezen a pályán. Jelentkeztem is a Színművészeti Főiskolára, de csak negyedszerre vettek fel. Viszont rögtön érettségi után felléptidíjas segédszínésznek szerződtem a Kazimir Károly és Keres Emil által vezetett Thália Színházba, ami most az Újszínház. Akkor az Budapest legprogresszívabb színháza volt. Kazimir megrendezte például Sartre Az ördög és a jóisten című darabját, de ment ott Beckett-től a Godot-ra várva, vagy Fejes Endre Rozsadatemetője, ami akkor hatalmas feltűnést keltett. Az első olyan magyar könyv volt, ami nem idealizálta a munkásosztályt, hanem reális, igaz képet rajzolt róla. Kazimirnak, mivel a Budapesti Pártbizottság tagja volt, engedték ezeket az ún. kihágásokat. A másik óriási dolog volt, hogy Latinovits akkor ott játszott, és én harmadik sihederként a színpadról több mint negyvenszer nézhettem végig az ő Cipolláját, élete legnagyobb alakítását.
A végzés után hogyan került a Vígszínházba?
– Apám már gimnazista koromban nagyon sokszor elvitt a Vígszínházba, láttam ott Páger Antalt, Ruttkai Évát, és mindig az volt a vágyam, hogy majd oda szerződjek. A sors megadta nekem ezt a lehetőséget, mégpedig úgy, hogy Várkonyi Zoltán igazgató fia, Gábor éppen akkor járt a film-és tv rendező szakra, amikor én a színész szakra. S amikor vizsgafilmet kellett készítenie, akkor egy Franciaországba disszidált román szerzőnek, Marin Sorescunak a Jónás című monodrámáját forgatta le, amiben én játszottam Jónást. Megmutatta az apjának a filmet, s rögtön zöld utat kaptam.
– Persze, öt ember, ötféle ízlés. De ez engem azért nem zavart különösebben, mert én a saját egyéniségemet, a saját színészi stílusomat, munkamódszeremet, filozófiámat soha nem adtam fel. Már egészen fiatalon kialakult egy képem a szerepformálás mikéntjéről, s általában 70-80 százalékban sikerül is azt megvalósítanom. S egy ilyen hozzáállással teljesen mindegy, hogy ki az igazgató. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ők egyforma szinten lévő emberek lettek volna, Várkonyi magasan kiemelkedett közülük. Sajnos ő 1979-ben meghalt… És azt sem akarom mondani, hogy az én szerepformáló filozófiám egy lezárt dolog, én rengeteget tanulok máig. De kétségtelen, hogy ebből az ötösből Várkonyitól profitáltam a legtöbbet.
– Marton igazgatása alatt. Amire szívesen emlékszem: Posa márki a Don Carlosból, Oscar a Furcsa párból, Petronius a Caligula helytartójából, fontos volt Spiró György Elsötétítése. Ahogy teltek az évek, Laci egyre jobb lett. Remek rendezései voltak, odafigyelt az embereire, pláne azokra, akiket szeretett, és én komolyan hálás vagyok a sorsnak, hogy 20 évig az igazgatóm volt. Ami nem jelenti azt, hogy csak nála szerepeltem, az ő igazgatása alatt dolgoztam Ruszt Józseffel, Szinetár Miklóssal, Harag Györggyel, Jurij Ljubimovval, Szikora Jánossal, tehát a magyar színházi paletta legjobb rendezőivel. Mindegyiknél volt legalább egy olyan előadás, ami nagyon a szívemhez nőtt, s ami nagyon hasznos volt nekem, amivel tovább léptem. Például Horvai alatt a Csehov-figurákkal (Ivanov, Platonov), Szikorával megcsináltuk az Esterházyt, a Vörös és feketét.
1972 óta hűséges tagja a Vígszínháznak. Miért?
– A hűség… Sokszor szinte szánakozva tekintenek egy hűséges emberre. De hát miért hűséges az ember? Azért, mert hozzá is hűségesek. Én nem pusztán a Vígszínház két szeméért vagyok hűséges, hanem azért, mert ez alatt az 51 év alatt rendkívül sok és változatos színészi lehetőséget kaptam az intézménytől.
– Mindenképpen. Minden ember szeret megnyilatkozni, vagyis elmondani a véleményét bizonyos dolgokról. Én mint színész, a szerepen keresztül tudok megnyilatkozni, mert minden szerepemhez hozzáadom a saját egyéniségemet. Azt mondják, kétféle színész van. Az egyik minden szerepet magára húz, a másik minden szerepében megváltozik. Én igyekszem a kettő között lenni. Kihagyhatatlan, hogy a színész saját személyisége benne legyen a szerepben, mert anélkül üres a dolog. Tehát a színészet egy önkifejezési forma számomra, egy olyan lehetőség, amin keresztül jóval erősebben, bonyolultabban, differenciáltabban megmutatkozhatok az életben. És ilyen a költészet is! Amit nem tudok eljátszani, azt megírom. 1985-től jelennek meg verses köteteim, a legutóbbi, a 10. - aminek a címe: Amit őrizni tudsz - az idén került a könyvesboltokba.
Mit vár még a pályától?
– Hogyha nagyon vár valamit egy színész, az nem szokott bejönni, tehát semmit nem várok. Az elég bonyolult dolog amúgy is a mi pályánkon, hogy a szerepeket nem mi választjuk, hanem kapjuk… De persze várok még katarzist hozó alakításokat, viszont ezekről inkább nem beszélek, mert babonás vagyok. Amit viszont rövidesen elkezdek próbálni, az a Büszkeség és balítélet, amiben a Bennet-lányok apját fogom játszani. Jane Austin darabját Valló Péter rendezi, akivel egy évfolyamra jártunk, csak ő rendezőnek tanult, én meg színésznek. Már az első vizsgaelőadásában játszottam mint első éves színészhallgató. Ő is az egyike azoknak a művészeknek, akikkel végigkísérjük egymás pályáját.