Kétszáz éve Percy B. Shelley és felesége, Mary a baráttal, Lord Bayronnal írósdit játszottak. Mary 19 évesen így írta meg az ikonikussá vált Frankenstein regényt. Sok átdolgozás lett, hiszen a közönség szeret borzongani. Itt csak a 16 éven felül. Garai Judit és Hegymegi Máté új változata ma lényegében látványszínház.
Hegymegi Máté rendező a Vígszínház társulatának színészeivel a „teremtő és teremtménye” ősi konfliktusából alkotott frissebb, időben kevésbé távoli sztorit. Ez a változat is a szeretetlenség, elutasítottság, az érzelmi kötődés és bezárkózás jól ismert helyzeteivel elemeli el az előadást a korábbi grandguignol színház – nézői ösztönökre építő – kétes szintjéről. A görög mitológia, pl. Prométheusz sorsával is látatta, hogy Zeusz bosszúja „jogos” következmény, a morálisan is igaz isteni büntetés forrása. A zsidó-keresztény istenkép más. A múlt századi klinikai lélektan és az új pasztorálpszichológia is azt vallja: hogy Isten az, aki szereti teremtményét, az embert. Prométheusz mitikus sorsánál máig közelebb áll hozzánk az Ótestamentum nagy pillanata. Amikor a teremtő elbizonytalanodik, megáll a munkában „és látá, hogy az jó.” Így teremt tovább.
Ám a Teremtés későbbi pontján, úgy ítéli meg, valami nincs rendben: „Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítõ társat, hozzá illőt.” (1 Mózes 2:18) Az eredeti mű írásakor, a 19. század természettudományos forradalma elvitatta a teremtést istentől. A humán szakralitást törölte az ember, amit azóta technológiával pótolgat az ember. Főhősünk ebben a történetben egy halott testbe műszívet és tüdőt operál, műembert gyárt. Kinek figurája ifj. Vidnyánszky Attila megrázó játékával „életre kel”. És aki Konrad Lorenz kiskacsa-ösztöne szerint követi „atyját”, és erővel követeli annak szeretetét. Frankenstein megretten műve egyre erőszakosabb vágyaitól, menekülni kezd. A tudóst Orosz Ákos játéka hitelesíti. Küzdelmük egészen hagyományos, működő színház.
De az egész előadás jobbára szcenikai bravúr. Ennek a 19. századnak a világ felmérése, ha tetszik a teremtés makro-titkainak „leleplezése” profán szentség lett. A 20. század emberiségének is nagyjából ez a veszte. Ma sincs másképp. A kutatási célok egyike a jégvilágok bejárása volt. Victor Frankensteint egy vitorlás kutatóhajón látjuk. És azon – a Vígben jó ideje alkalmazott egyre mesteribben megvalósított élő / play-back technikával – belelátunk a doktor gyötrelmeik családi forrásaiba is. (Amit itt nem mesélhetek el). De ez a technika segít a sarki éjszaka, a civilizáció és a Vígszínház sötét színpadán – a színészek arcát különféle vetítőfelületekre kinagyítva – a nézővel mégis láttatni. Ilyen felületek itt pl. a hajó vitorlái. Még bravúrosabb eredmény: a technikák trükkös kombinálásával átélhető a főhős, tudós bizonytalansága is. Vajon teremtényének hajón történő megjelenése képzelet vagy fizikai valóság? A legénység közben lázad, vissza akar fordulni – ez csak mellékszál. A teremtmény bosszúvágya vezérfonal, akad még a történetben egyéb kisebb konfliktus is, ezek inkább csak a reál keretet segítik.
Döntően fontos az előadás látványvilága. Ennek meghatározó eleme a valósan nagy túravitorlás, a vígszínházi színpadi méretei között monumentális hatású díszlet. A hajót láthatjuk kívülről és megfordulva (metszetként) belülről is, ez utóbbi egy „színház a színházban.” A hajó tatját, illetve orrát váltakozva (máskor együtt) azt lekapcsolva és a forgóról kitolva ez már keret-architektúra, szinte egy Wagner-opera díszletvilága születik meg. Amit a jég fogságába került másik hajó gumicsónakkal érkezett legénysége belakik. Az ő jelenlétük fizikai jellegű. Ám játékukat – gondolom, tudatosan – a dúsított arcszőrzet és plump viharkabátjuk jelentősen korlátozza. A Frankenstein képzeletében és fekete ruhákban mozgó másik, családi csapatnak erősebb a jelenléte. Neki lehet játszaniuk. Mozgásuk a reálisan szűk kajütelemek közt is légiesen könnyed. Jól olvasva a rendezőnek ezt a dramaturgiai koncepcióját, úgy mind a díszlet-, mind a jelmeztervező – Fekete Anna és Kálmán Eszter– munkája jól működő, sőt igen erős teljesítmény. Kiemelkedő a videótervező Újvári Bors, a világítástervező Friedrich Gergely és az operatőr Molnár András munkája is.
A Kapitányt Medveczky Balázs, Waldmann professzort és a bírót alakító Nagy-Kálózy Eszter játéka szép alakítás, a család figuráit játszók közül Radnay Csillát, Méhes Lászlót és a szellemkisfiút játszó Gál Réka Ágotát – mint m. v.-t – emelem ki. Dicsérnem kell még a dramaturg és szerzőtárs Garai Judit összetett munkáját. Valamint a műtét testsminkjeit, sebnyomait készítő szobrász-prosztheticus Gergely-Farmos Lilla bravúros kellékét. Az előadás működtetése is, mind a szereplők, mind a műszak számára próbatétel, bizony elismerés jár nekik ezért.
A világ és emberének teremtése Zeusznál és Mózes istenénél is nagy felelősség. És felelőssége van korunk társadalommérnökeinek, de nekünk is. E tetteink előjele sokszor ellentétes. Az előadás tisztázni akarja: a megbocsájtás vagy a bosszú áll közelebb a főhőshöz / hozzánk. Számomra ezt a lehetséges olvasatot kínálja az előadás. A kortárs Vígszínház Frankenstein – A modern Prométheusz előadásának pszichológiai és / vagy hitbéli tanulsága az, hogy a bosszú nem lehet örök. A megbocsátás nem egyéb, mint a bosszúról való lemondás.
