„Carmen az önazonos, szabad nő ódája. Nagyon sokféleképpen tudunk mi, nők, „szépek”, „végzetesek” lenni. Ízlésnek, érzékenységnek és esztétikai minőségnek talán semmilyen beleszólása nincs abban, ha a közízlés, vagy valami kérészéletű divat határozza meg, hogy milyen is a nő, ha „szép”. Carmen pedig csakis az a nő lehet, aki képes ezt a rendkívül összetett, óriási zenei szerepet kifogástalanul előadni.” Szabó Emese, rendező

„A Carmennel hatalmasat lépett előre az opera története. Fel is rótták a szerzőnek, hogy jól nevelt előkelőségek és dicső hősök helyett csempészeket, cigánylányokat és közkatonákat mozgat színpadán, méghozzá erkölcstelen és botrányos történet keretében. Nem beszélve zenéjéről, amely természetesen ugyanolyan „durva és közönséges”, mint hősei. Kezdetben nem tudták vagy nem akarták észrevenni, hogy Bizet zenéjének fő ereje éppen a kifogásoltakban rejlik. Reális környezetrajza, gondosan árnyalt lélekábrázolása, mindennapos, de éppen ezért nagyon is valóságos érzelmek hullámzása és kendőzetlen szenvedélyek összeütközése: egyszóval mindaz, ami valaha megbuktatta, az avatja a művet ma az operairodalom egyik legértékesebb és legnépszerűbb darabjává. A zene a francia opera valóban értékes hagyományainak és az olaszországi tanulmányút hatásának igen szerencsés ötvözete, telve hatásosnál hatásosabb lírai és drámai mozzanatokkal. Forró dallamok, érzéki harmóniák, gyújtó táncritmusok és színes zenekari hatások járják át az egész partitúrát, amely mindezeken felül, bár alig dolgozik eredeti spanyol témákkal, a helyszínt is bámulatos hűséggel jeleníti meg.” Till Géza: Opera, Zeneműkiadó, Budapest, 1985.