Bergenben workshopot vezettem norvég színészek részvételével.
Workshopolni (műhelymunkát végezni) annyit tesz, mint hinni abban, hogy az ember holtáig tanul, s mivel a színház is szakma, nem árt, ha időnként kérdéseket teszünk felhasznált eszközeinkkel, gondolkodásmódunkkal kapcsolatban.
A jelentkező színészek egytől egyig professzionális kollégák voltak, 29-től 63 éves korig. Különböző nagy, állami intézmények alkalmazottai, ugyanis a norvég színházi modell nagyjából a miénkhez hasonlatos.
Munkánk középpontjában az improvizáció technikája állt. De nem a hagyományos színházi improvizáció, amikor a színész egy meghatározott karakterbe helyezkedve, rögzített szituáció mentén „éli bele magát”, és hoz létre váratlan megoldásokat, szövegfordulatokat stb.
(Ezt a technikát egyébiránt megírt daraboknál is gyakran alkalmazzuk, lehetőséget adva a színésznek a figura mélyebb megértéséhez, ilyenkor ugyanis nem a rendező külső elvárásainak (instrukciók) akar megfelelni, hanem saját biológiája irányítja.)
Az általunk kutatott improvizációs technika lényege az élet modellálása, tükrözése, egy fajta metaforikus élet-játék. A színész ebben az esetben nem lényegül át egy bizonyos karakterré, mivel nincs is hagyományos értelemben vett szerepe. Nincsen előre megírt, megbeszélt történet sem. Nevezhetjük ezt jam-sessionnek is akár, amikor is ad-hoc módon összeállt zenészek egy adott témára, vagy csak egy biztos metrumra egymást inspirálva improvizálnak: játszanak egymással.
Ehhez biztos keretekre van szükségünk, melyek kívülről és belülről egyszerre strukturálják a játékunkat. A külső keret azt jelenti, hogy mit nem szabad, illetve mi a határ (elérendő cél, betartandó időkeret, alapszabály stb.), belső keretnek a színészek szándékainak tisztázását nevezhetjük. Ez utóbbi sokkal problematikusabb, mint az előző. Ha nincs szerepem, mi lehet a szándékom? A szándék az egymáshoz való viszonyulás (figyelem, koncentráció), vagyis, hogy ha valaki elindít egy folyamatot, akkor azt ismerjem fel, és igyekezzek minél hamarabb viszonyulást találni hozzá. Szándék a kifogyhatatlan játékkedv, de a formával való bánásmód tudatosan kézben tartott szabadsága is. Ebben a játékban nem kell kötnünk magunkat egyetlen létező formanyelvhez sem, szabadon választhatunk az általunk birtokolt tudások közül. Teszem azt, balettben mesélhetünk el egy közös történetet (aktuális érzet is lehet), melyet ott helyben fedeztünk föl, s egy pillanattal később, ha táncunk kiüresedett, realista módon fejleszthetjük tovább, de akár ki is léphetünk belőle.
Az élet-játék az élet metaforikus lenyomata a színház kifogyhatatlan eszközeinek segítségével. Nem begyakorolt interpretációra, épp ellenkezőleg, állandósult váratlanságra, kiszámíthatatlanságra törekszünk általa. Mint életünk során, megélt tapasztalataink, szocializációnk, szerzett tudásunk, fantáziánk és álmaink segítségével próbáljuk dekódolni, feldolgozni a váratlan eseményeket, s ha képesek vagyunk rá, akaratunk irányítása alá vonjuk őket.
A színpadi költészet felfedezése a cél. Valami olyasmi, amire halhatatlan színházművészek törekedtek az elmúlt mintegy száz év során. (Eredményeik nem intézményesültek, állami keretek között ritkán találkozunk velük.)
Számtalan kérdés megválaszolatlan e témában, például, hogy mit kezdjünk azokkal a helyzetekkel, melyek minden szándékunk ellenére unalomba fordulnak, mit tehet a néző, ha valamit nem ért, mire használható az interakció (vagyis a néző jelenlétének tudatos beépítése az alkotói folyamatba stb.)
Kérdéseinkre csak konok kísérletezés segítségével kaphatunk választ, de mivel a váratlant, a kiismerhetetlent, a deus ex machinát kutatjuk, azon sem szabad meglepődnünk, ha nem találunk bizonyosságot.
Azért teremtünk szabályokat, hogy lerombolhassuk őket.
Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel foglalkoztunk tehát e néhány napban a bergeni Nemzeti Színház egyik stúdiójában, miközben az egyik résztvevő kollegina Ranyevszkaját adta a Cseresznyéskertben, esténként a nagyszínpadon.
Mottónkul a Sirályból Kosztya művészi hitvallását választottuk: nem olyannak kell ábrázolni az életet, amilyen, nem is olyannak, amilyennek lennie kellene, hanem, amilyennek az álmainkban látjuk.
Álmainkat meséltük egymásnak, melyeket látomásos szövegfolyammá gyúrtam össze. Ez lett a külső keret. Egy sárga szoba, melyet képtelenek vagyunk elhagyni, s nem is tudjuk pontosan, akarjuk-e egyáltalán. Beckett Godot-ra várva c. abszurdját idézte a mi kis „világunk”. Előbb-utóbb el kellett hagyni a szobát minden szereplőnek. Volt, aki magától, s volt, aki utolsóként, mégis kényszeredetten lépett ki az „életből”. Közben játszottunk, meséltünk, éltünk. Nem volt mindig egyformán intenzív a játék, voltak jócskán unalmas pillanatok, de érdekes módon ezt is használni lehetett (lehetett volna), hiszen az unalom is életünk része, ezért dramatizálható, stilizálható, az alkotás részévé tehető.
Sokat analizáltuk a munkánkat, ezzel szűrve ki a hibás döntéseket, gyerekbetegségeket (fölösleges, harsány exhibicionizmusokat). Próbáltuk minél tudatosabbá tenni a részvételünket, ezzel kerülve egyre közelebb a belső keretek megteremtéséhez.
Nem állítom, hogy megtaláltuk, amit kerestünk, de határozottan feltüzeltük egymást, és sok olyan témát is felvetettünk, melyek szakmánk definiálása felé vezethetnek minket.
A színház a legszemélyesebb a művészetek közül, itt ugyanis az alkotó egész lényét (szellemét, lelkét és fizikumát) teszi alkotása tárgyává és eszközévé.
Végtelen kiszolgáltatottság, kegyetlen gyönyörűség, szent mazochizmus.
Hogy ne fulladjunk bele a pátosz tengerébe, szükségünk van a határozott, kontúros öndefinícióra: ki vagyok, mit akarok, miért és mit csinálok, milyen eszközöket használok, mi a viszonyom a (színpadi) térhez, az időhöz, a partneremhez, s végül, de nem utolsó sorban a nézőhöz, alkotásom befogadójához.

Utolsó nap harminc-negyven helyi színházi ember előtt megmutattuk, amin dolgoztunk. Miután ennek a játéknak hagyományos értelemben nincs végeredménye, nincs végtermék, melyet változatlan formában, bárhol prezentálni lehetne, kockázatos, de őszinte kísérletet tettünk. Élőben, a nézők szeme láttára improvizáltunk. Külső keretet egy általam írott (norvégiai benyomásaim által inspirált) szabad szöveg, ha úgy tetszik, asszociációs novella nyújtott, amit a színészek közvetlenül a „bemutató” előtt egy órával vehettek csak kézhez. Maradtunk a sárga szobában, de a történeteknek, etűdöknek ezekből a (látomásos) mondatokból kellett következnie.
Jó játék volt.
Sokat tanultunk egymástól.
Hálás vagyok a norvég kollégáknak, mert alázatos munkájukkal lehetővé tették számomra, hogy azzal foglalkozhassak, ami mostanság leginkább érdekel.
Kísérletezhettem az élő-adás megteremtése céljából.
Elfogadták az ajánlatomat, és feltétel nélkül követtek az ismeretlenbe.
Szeretettel váltunk le egymástól.

Az alábbiakban a két, külső keretként szolgáló szöveg olvasható.
Az elsőt a színészek álmaiból, a másodikat a saját élményeimből írtam.

A sárga szoba

Sárga szoba.
Nincs ajtó sehol.
Csak egy ablak.
Sárga fény áramlik be rajta.
Emberek sziluettje, amint integetnek felém.
[Szakasz: 1] tovább >> [/Szakasz: 1]

Yellow room 2.

Hajókiránduláson a fjordok között.
Bárányfelhők tükröződnek a víz felszínén.
Vízesés fakad a kőből.
Vérzik a hegy.
[Szakasz: 2] tovább >> [/Szakasz: 2]