Girona az a város, ahol egyszer véletlenül már jártam azon a bizonyos nyaraláson, amiről már meséltem a FEKETEországból később kihúzott jelenetben. Amikor a boldogságról kellett volna beszélni. Arról én nem tudtam, de gondoltam, egy spanyolországi nyaralás felidézése esetleg automatikusan ilyesmit jelenthet másoknak. Akkor csak pár órát töltöttem ott, a hőségtől szinte mozdulatlanná lassulva, kértem egy kólát, és ettől volt erőm mégis elindulni, és felfedezni a gironai csatornapartot, amelynek partjai sűrűn be vannak építve hányavetin élénkre festett lakóházakkal, a falakon játszik a vízről tükröződő fény, csálé ablakkeretek, szárítókötelekre dobált mosott ruhák, számtalan keskeny híd a partok között, amelyek belefutnak egy-egy kapualjnyi sikátorba - olyasmi ez, mint Velence, csak sokkal vidámabb. Aztán tovább autóztunk a Costa Bravára, feküdni a napon, unatkozni, majd Barcelona, ahol bikaviadal és paella és spanyol, helyesebben katalán éjszakák.

Girona valamivel több, mint 100 km-re fekszik Barcelonától északi irányban, a francia határ felé. 30 km-re a Földközi-tenger. Tiszta időben jól látni a Pireneusok sziluettjét, a hatalmas, csupasz hegyeket, amelyeket a öreg német Mercédesz már megmászott velünk. Most persze repülünk. Sikátoros város, középkori hangulatnak szoktuk ezt nevezni, minden kőből, ragyogóra kopva, az utcák felfelé tartanak a várhoz, a székesegyházhoz, ahonnan messze látni. Másfél euróért meg lehet nézni egy mondjuk 900 éves arab fürdőt, ami működhetne is akár, úgy, mint nálunk a Király vagy a Rudas. Pineák körben körülöttem, levendula, rozmaring a dombtetőn lévő várkertben, sárgálló nyírfák, tavaszi napsütés, ide nem hallik az egyébként is higgadt város zaja. Nyugalom.

Ez megint egy fesztivál, ebben az évben már a többedik nekünk. Két hónapon át húzódik, ismerős nevek a programban, a kortárs zenei és színházi jelenségeket igyekeznek bemutatni a szervezők. Párhuzamosan is futnak előadások, esetenként akár hat is egy időben A programot nézegetve, úgy látom, inkább „nevekre” utaztak, nem valamiféle gondolat vagy vitatéma alakította a meghívottak listáját. Peter Brook a legtekintélyesebb művészek egyike, egy ideje majd mindenütt egyszerre játszunk, üldözzük őket a kontinensen, évek óta nem sikerül megnézni, hol tart a mester. Ugyanígy vagyunk Laurie Andersonnal vagy Agnes Jaoui-val is. ( Ő rendezte az Ízlés dolga című francia filmet, most énekel.) Michel Nyman személye - aki ma ad koncertet- pedig azért olyan fontos nekünk, mert elég sok évvel ezelőtt az ő zenéje szólt a Teatro Godot című Krétakör-előadásban, ha jól emlékszem, egy másolt kazettáról. Az ő repetitív, megindító muzsikájára próbáltuk eltolni a falat, számomra ez volt a valaha látott, játszott legszebb jelenetek egyike. Lupa van itt Kelet.Európából, a nagy lengyel rendező, aki három színészével a Ritter, Dene, Voss című - az idősödő német színészgeneráció három nagyon is kiemelkedő tehetségéről szóló – Thomas Bernhard-darabot játszatja. (Magyarországon is bemutatták. Lázár Katival, Udvaros Dorottyával, Kovács Lajossal.) Azon tűnődöm, mi lenne, ha egyszer csak születne egy új magyar dráma mondjuk Scherer, Péterfy, Sárosdi címmel, és egy fesztiválon aztán egy tanzániai társulat játszaná el. A többi résztvevő inkább nyugatról érkezik, színházak Latin-Amerikából és persze a spanyolok, katalánok. Egy argentin társulat a Három nővért játssza éppúgy civilben mint mi. Az ő Csehov-változatukban a nővéreket férfi színészek alakítják.

A Siráj, a 158., egy orosz néző miatt lett emlékezetes. Annyira érti, de annyira. Annyira érti, hogy élvezi. Jobban ragyog bármelyikünknél. A fülhallgatókból kiszól a szinkrontolmács hangja. Szépnek hallom a katalánt, ez az igazi komoly filmszínész-hang csak még izgalmasabbá nemesíti a nyelvet. 9-kor kezdünk, de lesz abból negyed tíz is, egy idő után nagyon fáradt vagyok. Megküzdök az utolsó jelenettel, inkább csak megvolt, mint jó volt. Háromszor játszottuk előtte otthon, ilyenkor nehezebb újra előszedni magamból a feszültséget, ami nélkül ez a monológ voltaképpen értelmetlen, nincs. A 159.-en valamivel jobb, bár nincs ott az orosz férfi, és nem vagyok benne biztos, hogy ez a rafinált szöveg és kicsavart játék a tolmácsoláson keresztül eljut a nézőkhöz. Ezért szeretem ezt inkább otthon játszani.

Mindkét este előtt megbeszélünk. Finom hangolások. Van, aki pontosabban fogalmaz, van aki elveszett kicsit a rengeteg előadásban, van, aki stabil, van, aki néha nem. Állandóan igazítgatni kell magunkon. Süsü mostanában néz minket, amikor csak tud. Próbál segíteni, ő mondja, hogy mit csináljunk, nálunk nem szokás egymást instruálni. Eszter Arkagyináját erőszakosabbra, erősebbre akarja, és hogy legyenek jelei a Trigorinnal való viszonynak, az intimitásnak. Azt mondja, Mása tartja magát, csak pillanatokra esik szét, nem lehet a negyedik felvonást gumiként fogalmazni. Pepe Samrajeve legyen finomabb, halkabb, ebben a visszafogott kérlelhetetlenségben harcoljon az értelmiséggel, és amikor a színházról mondja el a nézeteit, az legyen olyan, mintha a Zsótér és a Mundruczó színházesztétikai beszélgetésébe egyszer csak teljesen magától értetődően, jóindulatúan beleszólna egy tüntető traktoros. Zsolt mint Trepljov és Tilo mint Trigorin egymástól végtelen távol lévő világairól beszélgetünk, amik között Nyina képes lavírozni. Ezt tudja, ehhez ért. Nálam is hangolja az utolsó mondatokat, hogy egyértelműbb legyen az irónia, hogy a szövegeim „Trepljovon gellert kapva” haladjanak a nézők felé.

Egy ma reggeli napilapban kritikát találunk az előadásról. Tilo érti, azt mondja, nagyon dicsér minket.

Repülök haza, alattam a végeláthatatlan, hegyes, havas, felhőbe burkolózó Alpok. Ember nem lakta vidék, csendes óriás. Sietnék Budapestre, ma éjjel még fegyvert kell fognom Kamarás Ivánra.