Balázs Zoltán, színész, rendező, az idei évadban megalakulásának 15. évfordulóját ünneplő Maladype Színház vezetője hat évvel ezelőtt, egy Ariane Mnouchkine-nal készült interjúban figyelt fel Viktor Kravcsenko: "Én a szabadságot választottam" című művére, amelyet a világhírű francia színházi alkotó élete öt legmeghatározóbb könyve között említett. Viktor Kravcsenko Los Angelesben élő fiával és jogörökösével folytatott három éves előkészítő tárgyalássorozat után a Maladype 2015 áprilisában a kizárólagos jogok birtokában, saját kiadásban jelentette meg az író világsikerű bestsellerét. Az eredeti, 1946-ban megjelent mű elsőként adott hírt a szovjet terror működési mechanizmusáról.

A könyv Magyarországon először Konok Péter fordításában, Orosz István Kossuth-díjas grafikusművész borítótervével a XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon jelent meg. A kötet sajtóbemutatóját a Maladype november 6-án 17.00 órakor tartja az Írók Boltjában. Ezt követően Kravcsenko Sztálin elleni vádirattal felérő önéletrajzának dramatizált változatát Balázs Zoltán előadásában „egyszemélyes kiáltványként” láthatja a közönség a színház állandó játszóhelyén, a Mikszáth téri Bázison. Az előadásra épül a „Kravcsenko–ügy” elnevezésű több fázisú nevelési program is, amely szakértők és pedagógusok bevonásával, különböző civil szervezetek együttműködésével valósul meg.

A november 14-én 19.30-kor bemutatásra kerülő előadás iránti fokozott érdeklődés alapja, hogy Balázs Zoltánt kiemelkedő szerepei után újra színészként láthatja a közönség, aktualitását pedig növeli a jelenlegi nemzetközi társadalmi folyamatok és demokratikus értékek iránti koncentrált figyelem. A könyvet – melyben az is világossá lesz, hogy nincs olyan társadalmi rendszer, amelyben megkerülhető a személyes felelősség kérdése -, a kötet elején Kiss Ilona, irodalomtörténész, a Moszkvai Magyar Kulturális, Tudományos és Tájékoztatási Központ volt igazgatója személyes hangvételű gondolataival ajánlja az olvasók figyelmébe.

A szerzőt és a kötetet november 6-án az  Írók Boltjában bemutatják: Csepeli György, szociológus, szociálpszichológus, a Magyar Szociológiai Társaság elnöke,  Konok Péter, történész, a kötet fordítója, Sz. Bíró Zoltán, történész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet főmunkatársa, Balázs Zoltán, színész, rendező, a Maladype Színház művészeti vezetője

Viktor Kravcsenko: Én a szabadságot választottam

Néhány évvel ezelőtt újból  intellektuális  viták  tárgyává  lett  a  világ  jó  néhány pontján  az  ún.  „Kravcsenko-ügy”,  miután  2009-ben  megjelent  John  Fleming ideológiatörténeti bestsellere, az Anti-kommunista kiáltvány: négy könyv, amelyik meghatározta  a  hidegháborút,  s  miután  2008-ban  egy  lengyel  kiadó  –  elsőként  a volt kommunista blokk országai közül – jelentős sajtóvisszhang mellett, közreadta Kravcsenko vádirattal felérő önéletrajzát. Magyarországot azonban elkerülték ezek a viták – igaz, maga a könyv is.

Mai aktualitásának oka viszont, ha úgy tetszik, épp ez a hiány: a Kravcsenko-ügy elfeledése, elhallgatása, zárójelbe tétele azt jelzi, hogy  nem  néztünk  szembe  teljes  mélységében  a  II.  Világháború  után  kialakult történelmi helyzetünk azon a kérdéseivel, amelyeket az 1946-os mű annak idején direkt módon felvetett, a szerző sorsa és a kötet utóélete pedig a maga tragikus fordulataival  áttételesen,  de  nagyon  világosan  és  kegyetlen  egyértelműséggel megjelenít.

 Kravcsenko-ügy színházi adaptációja létrehozásának célja tehát épp az,  hogy  nézőit-hallgatóit  szembesítse  a  közelmúlt  azon  tendenciáival,  amelyek tisztázása nélkül nem lehetséges mai szellemi szituációnk és önidentitásunk világos megfogalmazása. Nagyon nyersen kifejezve: a totalitárius rendszerek örökségéről, a korábbi rezsim gondolkodásmódbeli következményeinek  továbbéléséről,  e  továbbélő  tendenciák „kibeszéléséről”  van  szó.  Meggyőződésünk  ugyanis,  hogy  e  „kibeszéletlen”  múlt még  rejtett  terheinek  feltárása,  megismerése  és  nyilvános  megvitatása  nélkül  a mai  magyar  középnemzedék  gondolkodásában  továbbra  is  megmaradnak  azok  a feloldatlan  görcsök,  tovább  sodródnak  azok  a  tisztázatlan problémák,  amelyek  a fiatalabb  és  legfiatalabb  nemzedéket  is  akadályozzák  abban,  hogy  a  „tiszta emlékezet” birtokában definiálja önmagát, helyét a mai magyar szellemi életben.

Viktor Kravcsenko: Én a szabadságot választottam című 1946-os világsikerű könyvét nem  véletlenül  emlegetik  együtt  Arthur  Koestler  Sötétség  délben  című,  1941-es regényével:  ezek  a  művek  elsőként  igyekeztek  rádöbbenteni  a  világot  a  szovjet rendszer valódi lényegére,  Kravcsenko pedig elsőként  – Szolzsenyicin Gulág-jánál jóval  előbb  –  adott  hírt  első  kézből  a  szovjet  lágerek  világáról,  a  totális  terror működésének  nyers  valóságáról.  A  könyvnek  azonban  ma  nemcsak,  sőt  nem  is elsősorban történeti – politika-  és ideológiatörténeti – olvasata a lényeges, nem is a benne foglalt történelmi információk. A  kuláktalanításról,  az  ukrajnai  éhínségről,  az  erőltetett  iparosításról,  a sztahanovista  mozgalom  mögötti  valóságról,  a  kirakatperekről,  a  nagy tisztogatásról, a honvédő háború  első  éveiről  ma  már  más  történelmi  forrásokból úgy  lehet,  többet  tudunk,  jobban dokumentált ismeretekkel rendelkezünk, mint ami Kravcsenko soraiból kiderülhet. Az  Én  a  szabadságot  választottam  című Kravcsenko-mű  színházi  adaptációjának  üzenete ma  egészen  más,  mint  a  hidegháború  kezdetén, tétje  pedig  –  ha  lehet  –  jóval  nagyobb,  mint  a rendszerek  közötti  politikai-ideológiai állásfoglalás. 

Kravcsenko  kérdése  létkérdés: hogyan őrizhető meg és hogyan teremthető újra a „személyes  szabadság  emlékezete”,  a  saját döntésre, a saját élet választására való képesség és  felelősség  kulturális  tapasztalata  olyan körülmények között, amikor egy totális rendszer mindezt  kiiktatandó,  szükségtelen  rossznak deklarálja? Viktor Kravcsenko 1905-ben született Jekatyerinoszlávban (ma: Dnyepropetrovszk, Ukrajna  negyedik  legnagyobb  városa).  Apja  munkás,  illegális  forradalmár  volt, tevékenységéért üldözték,  többször megjárta a börtönt. Kravcsenko  útja szinte  nyílegyenes  „szovjet”  karrier:  1927-ben  belép  a  komszomolba,  a katonai szolgálat után 1929-ben a pártba. Beiratkozik a harkovi műszaki főiskolára, miközben  a  párt  megbízásából  a  környékbeli,  éhségtől  elcsigázott  falvakban  kell irányítania  a  termény  betakarítást  és  beszolgáltatást,  részt  vennie  a kuláklistázásokban.  A  főiskola  után  mindjárt  kinevezik  a  nyikopoli  kombinát csővezetékgyártó üzeme élére. Kravcsenko közeli kapcsolatba kerül Szergo Ordzsonikidze nehézipari népbiztossal (aki egy  ideig  Sztálin  bizalmasa),  kivételes  képességei  mellett  ennek  a kapcsolatnak  is  köszönheti  gyors  előmenetelét.  Kemény,  kitartó  személyisége, megkérdőjelezhetetlen tisztessége is hozzásegíti ahhoz, hogy azon kevesek egyike lehet,  akik  közel  másfél  éven  át  tartó  tortúrák,  vallatások  után  (szabotázs  és  a népvagyon  elherdálása  ellene  a  koholt  vád)  képes  tisztázni  magát  az  ellene felhozott,  konstruált  ügyekben:  kiszabadul  az  NKVD  fogságából. 

Megszabadul  a folyamatos kihallgatásokkal járó állandó nyomástól (éjjel folynak a kihallgatások, nappal  ugyanúgy  végzi  nagy  felelősséggel  járó  munkáját,  mintha  nem  is  állna vizsgálat  alatt). 

1942-ben, a  háború  tetőpontján  nevezik  ki  az  Oroszországi Népbiztosság  Hadseregellátási  Főigazgatósága  vezetőjének,  ahol  végképp szembesül  az  általános  terrorra  épülő  rezsim  működési  mechanizmusával.  1943 júniusában  az  küldik  Egyesült  Államokba,  a  szovjet  fegyverszállítási-  és  vásárlási bizottság tagjaként. 1944 áprilisában elhagyja a szovjet missziót, és „az amerikai közvélemény védelmére” bízza magát.

Ezt  az  élettörténetet  írja  meg  Kravcsenko  az  Én  a  szabadságot  választottam című  könyvben.

Kravcsenko  hét  hónap  alatt  egy  több  mint  ezer  oldalas,  orosz  nyelvű kéziratcsomagot  készít  el  rejtett  New  York-i  lakhelyén.  Ezt  a  hatalmas  kéziratos anyagot  szerkeszti  aztán  egybe  Eugene  Lyons  orosz  származású  újságíró  28 fejezetből álló, sodró lendületű könyvvé, azonnal angol nyelven. A könyvnek tehát végleges formájú, orosz nyelvű kézirata nincs. Külön történelmi paradoxon, hogy orosz  nyelven  teljes  egészében  a  mű  soha  nem  is  jelent  meg,  sem  az  orosz emigráció  kiadóinál,  sem  a  szovjet  korszak  „szamizdat”  formáiban  nem  terjedt, sem a rendszerváltás óta nem vállalkozott rá orosz kiadó. Orosz  származású,  jómódú  támogatója,  Elizabeth  Reynolds  Hapgood (Sztanyiszlavszkij angol fordítója), óriási munkával mondatról mondatra lefordítja neki szóban az egész könyvet. Így jelenik meg az autorizált angol változat 1946-ban  a  Charles  Scribner’s  Sons  New  York-i  kiadónál,  és  pillanatok  alatt  óriási világsiker,  több  kiadást,  hatalmas  eladott  példányszámokat  ér  el.  London  után 1947-ben Párizsban is megjelenik franciául, félmillió kötetet vásárolnak belőle. A  francia  baloldal  orgánuma,  a  pro-kommunista  és  szovjetbarát  Les  Lettres françaises  c.  folyóiratban  Louis  Aragon  megbízásából  Pierre  Daix  közzétesz  egy cikket, amiben azzal vádolja meg a szerzőt, hogy a könyv az FBI közreműködésével készült,  propagandacélokra,  a  tények  sokaságát  meghamisították,  a Szovjetunióban  nincsenek  lágerek,  a  kivégzések,  letartóztatások  jogosak  voltak stb.  Kravcsenko  bepereli  a  lapot,  és  1948-ban  hatalmas  érdeklődés  mellett megkezdődik a per.

A francia lap és a mögötte álló nagytekintélyű értelmiségiek és a  koalíció  egyik  tagját  alkotó  Francia  Kommunista  Párt  (Maurice  Thorez miniszterelnök-helyettessel az élén) – szovjet támogatással – nagy erőket vonultat fel:  „az  egész  francia  elit,  mondjuk,  90  százaléka  azoknak,  akik  számítottak, Kravcsenko  ellen  tanúskodott,  mert  a  koncentrációs  táborokról  beszélt  és  írt”  – emlékezik vissza a Kravcsenko-perre Fejtő Ferenc. A  per  alapján,  ahol  az  orosz  emigráció  révén Kravcsenko  is  erős  tanúkat  idéz  be,  a  francia bíróság  végül  elismerte,  hogy  Kravcsenko  könyve valós  tényeken  alapul,  a  francia  lapot elmarasztalta,  igaz,  a  Kravcsenko  által  követelt kártérítést  nem  ítélte  meg,  a  morális  győzelem azonban az övé lett. Az  „évszázad  pereként”  is  emlegetett  történetet  Kravcsenko  Én  az  igazságot választottam c. könyvben írta meg.

Kravcsenko  életének  utolsó  évei  egyre  zavarosabbak,  a  történet  e  szakasza  az ellentmondásos információk alapján nehezen rekonstruálható. Egyes adatok szerint bolíviai  és  perui  ezüstbányákba  fektette  a  pénzét  (ő  maga  mondta  sokszor állítólag, hogy „megmutatja ezeknek az amerikaiaknak, hogy kell pénzt csinálni”), más  adatok  szerint  mezőgazdasági  kommunákat  szervezett  szegény  dél-amerikai parasztcsaládoknak,  emiatt  fogyott  el  a  pénze. Kravcsenko  életrajzírója,  Gary Woodward  Kern  (The  Kravchenko  Case:  One  Man's  War  Against  Stalin,  2007) feltételezése  szerint  a  KGB  tevőleges  szerepet  játszott  mind  Kravcsenko  anyagi tönkretételében,  mind  pedig  halálában:  1966.  február  25-én  holtan  találták  egy New  York-i  szállodában.  Hogy  fegyverrel  elkövetett  öngyilkosság  volt-e,  vagy merénylet, nem tudni. Harmadik (pontosabban legelső) fia, Anatolij, aki egy korai, elhamarkodott  házasságából  született  Zinaida  nevű  feleségétől,  sok  hányattatás után  ugyancsak  Amerikába  került,  s  tragikus  módon,  éppen  aznap  hunyt  el szívroham következtében, amikor az amerikai állampolgárságot megkapta. Felesége, Zinaida,  Kravcsenko  ellen  tanúskodott  a  párizsi  perben.  Kravcsenko  második felesége, aki a könyvben Irina néven szerepel, nem vállalta a tanúskodást ellene, ezért letartóztatták és kényszermunkára ítélték. Ezek a szálak is szerves részei a történetnek  abban  az  értelemben,  hogy  Kravcsenko  tisztában  volt  vele:  ha elhagyja a Szovjetuniót, az otthon maradókat bajba sodorja. Döntését mindvégig azzal indokolta: nem saját érdekéből, nem a jobb és könnyebb élet vágya miatt disszidál, hanem a “köz” érdekében, azért, hogy tudathassa az igazságot  a  világgal  a  szovjet  rendszerről.  Ha  lett  volna  módja  arra,  hogy  ezt  a Szovjetunión belül tegye meg, nem hagyta volna el az országot.

Ezt írja a könyv utószavában: 

„Könyvemet  Oroszország  népének  ajánlom,  akik  közé  magam  is  tartozom. Azokra  a  milliókra  emlékezem  vele,  akik  a  szovjet  abszolutizmus  elleni harcban pusztultak el, arra a sokmillió ártatlan emberre, akik ma is a Kreml megszámlálhatatlan börtönében és kényszermunkatáborában sorvadnak, arra a  milliónyi  honfitársamra,  akik  szeretett  hazám  védelmében  estek  el,  az orosz  nép  jobb  jövőjéről  álmodva.  Azoknak  a  haladó  gondolkodású  és társadalmi  igazságra  törekvő  embereknek  ajánlom  könyvemet  világszerte, akik támogatják a szabad, demokratikus Oroszország megteremtéséért vívott harcot.  Szabad  és  demokratikus  Oroszország  nélkül  sosem  valósulhat  meg  a tartós béke a földön.”

Viktor Kravcsenko, New York, 1946. február 11.”