„A szabadságharc bázisa tehát korántsem volt szilárd- A sikerek évei alatt folyamatosan nö-vekvő hadsereg a hanyatlás idején gyorsan fogyott. Tömegével indultak haza a birtokukat féltő nemesek s az otthoni rossz hírektől elkeseredett parasztkatonák. 1709 elején a kurucok még az elfoglalt várak helyőrségét is alig tudták kiállítani. Rákóczi azon kevesek közé tarto-zott, akik tudatában voltak a belső ellentéteteknek. Annál fájóbb szívvel tapasztalta, hogy „a katona a tisztnek, a tiszt a katonának nem hiszen”, mivel látta, hogy az osztályellentétek vég-ső soron hadseregének ütőképességét csökkentik. (…)

Mind e sikerek nem feledtethetik, hogy a nagy, sorsdöntő ütközetekben Rákóczi seregei rend-re alulmaradtak. Szinte minden egyes csatavesztés esetében kimutatható, hogy a fejedelem tábornokai nem engedelmeskedtek a parancsoknak, katonái balszerencsés módon próbálták végrehajtani a haditervet. A többnyire kisebb létszámú császári seregektől elszenvedett soro-zatos vereségeket mégsem szabad ilyen egyszeri okokkal magyaráznunk. Tényként kell elfo-gadnunk, hogy a kuruc seregek felkészültségben, harci tapasztalatokban messze elmaradtak a császári egységek mögött. A szabadságharc bukásában tehát a megoldatlan társadalmi feszült-ségeken és a kedvezőtlen nemzetközi helyzeten túl a katonai vereség is szerepet játszott.”

(In: Ifj. Barta János: A kétfejű sas árnyékában)

A mai magyar társadalomnak az a része, amely fogékony a nemzeti múlt iránt, ezekben az esztendőkben emlékezik a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc (1703–1711) há-romszázadik évfordulójára. A Szigligeti társulat Páskándi Géza nagyívű, széles történelmi freskójának színpadra állításával adózik a nemzet függetlenségéért vívott küzdelem emléke iránt, amely cselekménynek középpontjába a fejedelem ellentmondásoktól sem mentes alakját állította.