„Nem az én naplóm ez – ha naplónak nevezhető –, hanem a szobáké. Nagy nevetések történtek itt-ott, egyik-másik szoba körül, szinte minden ok nélkül, és nagy sírások, ugyanezen okból. Örömök, melyeknek nem volt alapjuk, és nagy tragédiák, melyek kicsi magokból robbantak. Vagy még inkább a semmiből.

Nem lestem meg ezeket a nevetéseket és sírásokat, csak láttam és hallottam. Maguktól kínálták magukat, bejöttek a nyitvahagyott felső ablakon, beosontak a kulcslyukon, átszivárogtak a falakon. Az ő ideig-óráig való történetük ez – ameddig itt vagy amott laktam –, s ha elköltöztem, történetük folytatódott, aminthogy nem is akkor kezdődött, amikor beléptem a színre. Különben is hol kezdődik vagy folytatódik egy ember, egy ház, egy szoba vagy egy bútor története? És hol végződik? Megkezdődött már a „kezdés” előtt, és a „végén” túl, még számtalan vége következik. Ez a szőrszálhasogatásra való hajlamosság ott vert gyökeret bennem, a tizenkét szobában. Az ember csak áll és áll, idegen szobák során végig, egyedül, nincs mit ennie, nincs mit innia, nincs mit felöltözzön, hát szőrszálat hasogat.”

(Török Sándor: Valaki kopog)

Ki itt,

ki ott,

ki zsúfolt társbérletben,

ki Budán,

ki Pesten,

ki kutyával,

ki macskával,

ki trafikkal szemben,

ki munkásszállón,

ki hotelben,

ki bútorozatlan albérleti szobában (ami a fürdőszobából nyílik),

ki földszinten (de van lift),

ki így,

ki úgy,

ki utcán,

ki erdőben,

ki lakóparkban,

ki koleszben,

ki egyedül,

ki mással,

ki kemény öklű élettárssal,

ki cirkósban,

ki garázsban,

ki panelben,

ki elfekvőben,

ki kertvárosi övezetben,

ki Ócsán,

ki ott sem,

ki pincében,

ki tetőtérben,

ki börtönben,

ki árvaházban,

ki külföldön,

ki tébolydában,

ki kacsalábon forgó palotában,

ki sátorban,

ki sikátorban,

ki évek óta vízum nélkül Chicago-ban,

ki falun,

ki tanyán,

ki fönt a Rózsadombon,

ki színészházban,

ki cigánysoron,

ki leselejtezett villamoson,

ki anyja hasában,

ki közmű-, hitel-, közösköltség tartozással,

ki eltartási szerződéssel,

ki párnája alatt késsel,

ki nem él már,

még az is lakik,

ki fent,

ki lent,

nézőpont kérdése csupán,

hol kezdjük a szőrszálat hasogatni.