Közhelyes volna firtatni, elsősorban mi is szükséges a színházi sikerhez, majd pedig hatásvadász módon feltenni a szónoki kérdéseket, miszerint a jó darab-e, vagy a jó rendezés, a jó színészi játék, avagy az értő közönség?! S a válasz még a kérdéseknél is elcsépeltebben hangzana: mindez együtt. Csakhogy a közhelyek igazával épp az a nagy baj, hogy mindenki megpróbálja megkerülni, kijátszani a nyilvánvalót, illetve azt bizonygatni, mennyire lehet rossz darabból is jót rendezni, vagy jó darabot unalmasan agyonvágni, a különböző szintű játékról inkább nem is szólva.

A szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának Nagyváradon bérletcserében bemutatott előadása, Ray Cooney Család ellen nincs orvosság című darabját illetően minden adott a sikerhez. A szerző az angol drámaírás hagyományaira építve tökéletesen ötvözi a némafilmeket idéző bohózatok helyzetkomikumát Molière jellemkomikumra épülő, már-már vérre menően komoly vígjátékainak fordulataival. Az ógörög darabok hely, idő és cselekmény egysége ezúttal is biztosította a kellő feszültséget: a helyszín egy kórház orvosi társalgója, az egy szálra felfűzött cselekménynek sincs szüksége az Arisztotelész által „előírt” maximum egy napra, hanem a Poétikában sugallt épp annyi időre, ami alatt elindul, bonyolódik és sikeresen bevégződik az eseménysor.

A konfliktus is olyan alaphelyzetből adódik, ami a hétköznapi életben sem ritka: egy fiatalkori gyors lefolyású kaland épp akkor köszön vissza, amikor a legkevésbé van erre a nem várt bonyodalomra szükség. Egyszóval semmi eget-földet rengető újdonság, semmi hátborzongató meglepetés, minden és mindenki a maga helyén van és épp ez az előadás sikere: Lendvai Zoltán rendező ügyelt a pergő cselekmény adta feszültség tartására, szűken egy-egy órát engedve a két felvonásnak.

Kissé részletesebb taglalást érdemel a szereplők értékelése, mivel a darab szerkezetében természetesen vannak mindvégig színen lévő karakterek és csak később cselekménybe lépők, de Cooney műfaj- és színpadérzékének az egyik legfontosabb jellemzője, hogy a mellékszereplők sem „mellékes díszletelemek”, hanem virtuális főszereplők.

A rendező munkáját dicséri ennek a szerzői sajátosságnak az aláhúzása, a kellően vérbő játéklehetőség megadása az őrmestert alakító Péter Attila Zsoltnak, Méhes Katinak a mama, Nagy Orbánnak Bill, Moldován Blankának a főnővér, Márkó Eszternek Rosemary Mortimore, illetve Rappert-Vencz Gábornak Sir Willoughby Drake szerepében. Egy-egy jelenetük, illetve replikájuk egyrészt döntően előrelendítette a cselekményt, másrészt néhány pillanatra átvette a nyomást a konfliktust okozó-megoldó „családi négyszög” szereplőinek válláról. Főbb szerepekben a két orvos, a tizennyolc év előtti, felelőtlenül hódítgató dr. David Mortimore (Nagy Csongor Zsolt) és az apaságot nagylelkű örömmel átvállaló dr. Hubert Bonney (Bodea Tibor), aki így menti barátját a családi bonyodalmaktól. Továbbá Jane Tate (Bogár Barbara), az egykori fiatal nővér, akinek hízelgett az orvossal kezdett, eleve rövidre szabott kaland, ám később hősiesen vállalta a kalandból született gyerek felnevelését. S nem utolsó sorban az épp nagykorúvá vált, az apakeresésbe kissé belebóduló Leslie (Orbán Zsolt) játéka.

Valamennyiük játéka, valamint a Bátonyi György díszletei és Szabó Anna jelmezei mindvégig biztosították a felhőtlen sikert. Visszatérve a már említett közhelyhez: a szatmáriak azonos hőfokú csapatteljesítménye ismételten bebizonyította, hogy minden előbb felsorolt elengedhetetlen követelmény mellett a siker záloga a mérték felismerése és annak töretlen megtartása.