„Egy csoport fiatal egy bunker mélyén.

Tudják, hogy ezek az utolsó másodpercek számukra, ahogy az egész emberi létezés számára is. E másodpercek mindegyike ajándék, amiket dédelgetnek, és amik éltetik őket, teljességben és harmóniában. Olykor egy-egy gyenge lélekállapotban pánikba esnek a pusztulás gondolatától. Ekkor összehúzódnak, és egymásba kapaszkodva megpróbálnak a félelmen felülkerekedni.

A képzeletüket szabadjára engedve visszaemlékeznek rá, mi is az, embernek lenni, a végtelenség tátongó űrjével maga előtt. És ekkor mozgásba hoznak életerőt, pusztítási ösztönt, vágyakat, érzelmeket. Megpróbálnak kijutni jelen állapotukból, értelmet adni az életüknek, megváltoztatni a világot, nagy felfedezéseket tenni, és kitalálni önmaguk számára egy múltat, mert már semmire nem emlékeznek belőle.

Az emberiség végre örök álomra szenderül, de előbb élnek még utoljára egy kicsit.